Nem mindennapok az Olympiában III.

Elégedetlen elégedetlenkedők, avagy panaszáradat az Olympiáról

Az emberi tűrőképesség korántsem végtelen, és az igazság az, hogy senki sem képes olyan mélyre temetni a dühét, hogy az egyszer ki ne törjön. Szinte mindenki átérezheti Charles Martin szavainak súlyát. Habár az amerikai szerző szeme előtt valószínűleg nem éppen panaszkodó vendégek sorai, vagy bosszús szomszédok lebegtek, de ők sem kivételek ez alól.                       

       Minthogy a legtöbb vendéglátóhely forgalmas utak találkozási pontjainál és a magánházak sűrűjében kap helyet, így szinte lehetetlen elkerülni a szomszédok rosszalló tekinteteit, amikor kicsit magasabbra rúg a zsivaj, vagy amikor egy örömittas társaság a hajnali órákban próbál ráakadni a hazavezető útra. Persze nem a rosszalló pillantás, vagy éppen egy mély álomból felébredő szomszéd bajsza alatt elmormolt átok jelenti a gondot, hanem az, ami ezután következik:                                                                                                                 

A szórakozóhelyek, kiskocsmák állandó vendégei a rendőrök, akiket a legtöbb esetben az álmukból felvert szomszédok riasztanak, sőt gyakran odáig is fajul a helyzet, hogy, egy-egy felbőszültebb lakos, aki nem képes tovább tűrni, feljelenti az adott kocsmát, bárt, vagy diszkót.

Habár arról nem tudunk, hogy valaha is feljelentették-e az Olympiát rendbontásért, vagy a hangos zene miatt, azonban sikerült olyan újságcikkekre akadnunk, ahol a közeli lakosok, vagy éppen maguk a vendégek fejtik ki nemtetszésüket valamilyen okból kifolyólag.

       Tény, hogy a vendéglátósoknak egyáltalán nincs könnyű dolguk, néha éppen az váltja ki a vendégek legnagyobb ellenszenvét, amikor éppen az ő kedvükben igyekeznek járni. Példának okáért, a Dunántúli Napló egyik cikke arról számol be, hogy a vendégek túl hangosnak találják azt a felújítást, amely az ő jövőbeli kényelmüket szolgálná. [1]                                                             

       Egy másik cikk pedig felveti a kérdést, hogy miért nincsenek műsorok a szórakozóhelyeken? [2] A fenti kérdésből kitűnik, hogy nem csak a vendéglátósóknak, de maguknak a vendégeknek is feltűntek bizonyos problémák. Az fellépőkön gyakran erőt vesz a fáradtság, hangjuk rezignáltságot tükröz, előadásuk pedig vontatott.[3] De ez még nem is akkora probléma, hiszen a vendégek nagyrésze még csak figyelemre sem méltatja őket. Sőt az egyik színész szerint „most ragyogó közönségük van”.[4] Demjén Anikó debreceni tanárnő arra panaszkodott, hogy a tejbisztrón kívül egyetlen olcsó étkezőhelyet sem talált Pécsett. [5]               

       Sajnos azonban az egekbe szökkenő árak ellenére sem lehet azt mondani, hogy tökéletes a kiszolgálás. Az egyik cikk írója például arra tesz panaszt, hogy a kóla, amelyet rendelt nem eléggé hideg, ezért inkább egy jeges limonádét kér helyette. A pincér válaszul egy pohár jeget hoz a kóla mellé. [6]

Kérek négy üveg Szalon sört.                        
— Nincs, kérem.                   
— Akkor Kinizsit kérek.                  
— Az sincs, kérem. Csak Délibábot tudunk adni. — Egyébként is rendelet van rá, hogy elsőosztályú helyen Szalon sört nem árulhatunk és Kinizsit is csak néha…            
— Akkor kérek négy üveg Délibábot és a panaszkönyvet.[7]   

A fenti kis részletet szintén egy rossz szájízzel távozó vendég emlékei szülték. Ebben arról olvashattunk, hogy habár az Olympia rendelkezik első és harmadosztályú részleggel is, azonban úgy tűnik, mintha felcserélték volna a jelzőtáblákat. A cikk szerzője, Bertha Bulcsu papírra vetett sora legalábbis erre engednek következtetni. A cikkből kiderül, hogy harmadosztályon dolgozó pincérek és kollégák nem csak sokkal tisztelettudóbbak, de kedvesebbek is az odalátogató vendégekkel, s nem véletlen, hogy ott az olcsóbb árak ellenére is versenyképes a forgalom. Az 1965-ös évben történt, hogy egy az I. osztályon mulatozó vendék egy szendvicset szeretett volna elfogyasztani az italához, erre a pincér, kicsit sem tiszteletteljes, sőt már-már számonkérő hangon jelentette be, hogy: „Kérem, ez elsőosztályú hely, mi itt nem tartunk szendvicset. Tessék talán valamilyen harmadosztályú helyre átmenni…”. [8] Még ha a hangszínét figyelmen kívül is hagyjuk, akkor is tény, hogy egy szendvics elkészítése nem igényel pár perc ráfordításánál többet, főleg, hogy az elsőosztályon is ugyanúgy árusították, mint a második-, vagy a harmadosztályon, de ezt jobb nem is firtatni…

       A panaszáradat persze itt még korántsem ért véget. Szintén egy 1965-ös cikkben egy pár kért segítséget, amikor egy zártkörű rendezvényen vettek részt.[9] Elmondásuk alapján a vendégek művelt emberek, jogászok, joghallgatók voltak. Az étteremben azonban „pokoli bábeli zűrzavar kerekedett abban a pillanatban, amikor a zenekar rázendített”. [10] Volt, amikor azt hitték, hogy összedől az Olympia.

       Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy bárkinek lehet néha rossz napja, amikor úgy véli, hogy jobb lett volna inkább ágyban maradni, mintsem munkába menni. Meglehet, hogy minden egyes cikk sorai között csak egy borongósabb nap eseményei bújnak meg. Lehet, hogy a tapintatlan pincér pont egy durva szakításon esett túl, s az is lehet, hogy a színészek játékán is csak egy hosszú út fáradalmai hagytak nyomot. De persze ez sem igazi felmentés, hiszen a vendéglátósok tudják leginkább, hogy „mindig a vendégnek van igaza”.

Felhasznált cikkek

Dunántúli Napló: 1979-03-28 / 86. szám (6. old.)  
Dunántúli Napló: 1968-07-27 / 175. szám (3. old.)
Dunántúli Napló: 1971-08-25 / 199. szám (3. old.)
Dunántúli Napló: 1965-03-30 / 75. szám (5. old.) 

---

[1] Dunántúli Napló (a továbbiakban: D.N): 1979-03-28 / 86. szám (6. old.).

[2] D.N: 1968-07-27 / 175. szám (3. old.).

[3] D.N: 1971-08-25 / 199. szám (3. old.).

[4] Uo.

[5] D.N: 1968-07-27 / 175. szám (3. old.).

[6] D.N: 1971-08-25 / 199. szám (3. old.).

[7] D.N: 1965-07-17 / 167. szám (5. old.).

[8] Uo.

[9] D.N: 1965-03-30 / 75. szám (5. old.).

[10] Uo.